Egész héten a péntek járt a fejemben. A hétvége melyet ezerszer elképzeltem már, az első közös napot, éjszakát, amit együtt tölthetünk hosszú idő után végre. Nyolc hónapja ismertem meg. Egy internetes irodalmi kávéházban futottunk virtuálisan össze.  Emlékszem hozzászólt az egyik írásomhoz, amit aztán hosszasan elemezgettünk együtt. Ő éppen egy könyvet írt és napi szinten beszéltük meg a chaten szinte minden sorát. Mindketten éreztük, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk az élet dolgairól. Egymás félmondatait fejeztük be.
Végre egy nő, akinek hasonló agya van, mint nekem – gondoltam.  Sokáig csak sűrű emailezésekkel „beszélgettünk”, ami aztán lassan átváltozott gyakori sms-ekre és hosszú telefonálásokra. 
Felvetettem neki, hogy mi lenne, ha találkoznánk.
– Azt hittem sosem teszed fel ezt a kérdést. Miért is ne? Szívesen eltöltenék veled már egy hétvégét élőben is.
– Hiszen te is, és én is régóta vágyunk erre. – mondta ki egy pillanatnyi csend után, a ki nem mondott gondolatunkat.  Együtt rezgünk. Tudtuk ezt. 
Mindketten szerettük Tihanyt, így hát nem volt kérdés a hol.
Csütörtök éjjel alig aludtam, vártam a másnap tíz órát. Reggel nyolcra már lent voltam Tihanyban. Jó lesz – néztem végig aprólékosan ideiglenes fészkünket. Kimentem az erkélyre és kissé aggódva figyeltem a csoportokban gyülekező felhőket. Este sétálni szeretnék veled a tóparton – villant át az agyamon. A nap, mintha csak hallaná, előbújt és megnyugtatóan bemosolygott az ablakon. A nyüzsgés egyre nagyobb lett az utcán, órámra pillantottam, már fél tizenegy múlt. Felhívom – nyúltam a mobilomért. A hívott szám jelenleg nem kapcsolható… Kettőig ültem az erkélyen, és egy üveg vörösborral megbeszéltem az élet dolgait.