Mottó: Egy nőt nem szabad elsietni

Nyarat idéző szép őszi délután volt. Feszesre szűkített csőszárú farmer nadrágban és rövid ujjú kitűrt fehér ingben lófráltunk a tóparton, lábunkon az elnyűhetetlen alföldi papucs, melynek bizonytalan színe hűen tükrözte kalandos hétköznapjainkat. Szánkban füstölgő cigarettával, az élet éppen aktuális „komoly dolgait” vitattuk, arcunkra a felnőtt gondterhelt férfi arcvonásait erőltetve. A város csendes nyugalma szinte már zavaró volt, ezért menekültünk le a Malom-tóhoz. A „soha nem történik semmi” irritálta tenni akaró génjeinket, elvégre tizenhat évesek voltunk.
A Gabriella szálló előtt még kinn volt a fagyi árus, mint a nyár itt felejtett momentuma, így a nap folyamán immár harmadszor is lendítettünk a forgalmán. Csendben nyaltuk a csoki-vaníliát, átadva magunkat az élvezetnek. Nyár vége volt, eltűntek a kiránduló csoportok és a színes szoknyás lányok, akik után annyit kajtattunk még pár hete.
A néma nyugalomban szinte egyszerre hallottuk meg a nagy tóra levezető hosszú lépcsősor irányából, a felénk szűrődő koppanásokat. Ismeretlen koppanások voltak. Kifinomult fülünk rögtön továbbította a megfelelő helyre az ingereket, riadóztatva bennünk a vadászösztönt.
Feri eszmélt a leghamarabb.
– Gyerekek, stipi-stopi én próbálok először szerencsét. Nem bántam, hiszen sohasem szerettem a tűsarkakban egyensúlyozó nőket. Meg sem várva a válaszunkat elrohant a hang irányába. Nem értettük hova ez a sietség, hiszen aki lejön ezen a lépcsőn, csak előttünk tud elhaladni. Így a tavat szegélyező alacsony bástyára ülve (szinte páholyból) vártuk a cipő gazdáját. Rágyújtottunk egy cigire és figyeltük barátunk magánszámát. A hölgy sziluettje lassan kirajzolódott a lépcső árnyékából, előtűnt először a színes, virágmintás ruha, majd a gesztenyebarna hajkorona, végül a csillogó szempár is. Látásból ismertük mindannyian, de ritkán láttuk a városban. Feri félszegen és ötlettelenül, tőlünk távol leült a bástya szélére és várta a megfelelő pillanatot. A lány elment mellette és határozott léptekkel egyenesen a könyvtár felé tartott. Előttünk elhaladva orrunkat megcsiklandozta édes parfümjének kellemes illata. Cimboránk ekkor határozhatta el, hogy a mai napot a kultúrának szenteli és elsietett belevetni magát a szépirodalomba. Egy ideig tébláboltunk még a könyvtár előtt, várva az újabb fejleményekre, de haverunk csak nem akart előkerülni… Másnap moziba indultunk, de előtte kíváncsian vártuk Feri beszámolóját.
– Srácok ez a lány nekem, hogy is mondjam csak… szóval marha nagy égés volt
– Hogy érted, hogy nagy égés? Csak nem…? – vigyorodott el Robi.
– Dehogy! Nem úgy értem.
Egyedül Tibcsi tudta miről van szó, de mélyen hallgatott.
– Ekkorát még nem koppantam mióta élek.
– Mi történt – kérdezte Tibcsi elfojtott sunyi mosollyal.
– Nem tudom hogyan is kezdjem, szóval ne röhögjetek ki.
– Mond már – biztattam.
– Szóval amikor tegnap bementem a könyvtárba… – kezdett hozzá lassan.
Kíváncsian vártuk a folytatást, de nagyon nehezen tudta összeszedni magát és neki látni. Tibcsi ismerve a végkifejletet, alig bírta röhögés nélkül.
– Tehát, amikor bementem utána és próbáltam helyezkedni, levéve pár kötetet és okos képpel böngészni a tartalmukat egyre közelebb kerülve a lányhoz, nagyot szívtam.
– Ígérjétek meg, hogy senkinek se mondjátok el.
Megígértük neki.
– Már éppen meg akartam szólítani, amikor belépett Tibcsi nagybátyja, tudjátok a matek tanárunk.
Itt már Tibcsi nem bírta tovább.
– Maradj már csendbe – hurrogtam le.
– Szóval odament a lányhoz és bemutatta nekem. Ferikém szeretnélek megismertetni Katával, a menyasszonyommal. Jövő hónaptól Marika néni helyett ő lesz az új irodalom tanárotok.
Zavaromban levertem vagy tíz könyvet és úgy éreztem leégnek a füleim a fejemről. Legszívesebben bebújtam volna valamelyik polc alá, ha tudok.
Ekkorra már az egész társaság hangosan nyerített, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt a filmet most kihagyjuk, inkább visszamegyünk a tópartra fagyizni. Célzatosan arra a bástyára ültünk, amiről Feri tegnap olyan gyorsan „felpattant”. Nem maradtunk sokáig, hiszen holnap suli és irodalom óra….. és talán....