Mottó: Ha valaki felé nyújtod a kezed, készülj fel, hogy rá is csaphat.

Korán keltem. Felébresztett a telefon. Ki lehet? A barátaim tudják, hogy éjjel kettőkor értem haza. Hosszan pásztázta résnyire nyitott szemem a szoba kaotikus látványát.
– Halló! – szóltam a kagylóba síri hangon.
– Szia, Fecó vagyok! Tudod együtt jártunk suliba.
Nem tudtam, hmm… fogalmam sem volt. Megpróbáltam magamhoz térni. Nagy csend a másik oldalon.  Aztán belevágott mondanivalójába.
– Szóval azért kereslek, mert úgy gondoltam hazaköltöznék Tapolcára.
– Nagyszerű – vágtam közbe, színlelt örömmel.
– Tudod kicsit megváltozott az életem, anyuék sem fiatalok már, én is egyedül maradtam, szóval változtatni szeretnék.
Kezdett derengeni kivel beszélek, bekúsztak az agyamba a harminc évvel ezelőtti képek.
– Persze, segítek – mondtam, bár még fogalmam sem volt mit szeretne. Kíváncsiságomból adódóan rákérdeztem, a körültáncolt, de tulajdonképpen nulla információval rendelkező mondandójára. Vesztemre.
– Tulajdonképpen mit szeretnél?
– Ez nem telefontéma, de találkozhatnánk a Bauxit étteremben.
– A Bauxitban? Az már rég megszűnt, jelenleg kínai áruház működik benne.
– Akkor mit javasolsz?
– Menjünk a Tó presszóba vagy a Gabriellába a tópartra, mondjuk délután háromkor.
– Jó akkor ott. Szia.
– Szia! – halk kattanás.
Már a második jegeskávét is megittam, mire odaért. Háromnegyed négy volt.
– Nem rabolnám az idődet, azonnal a lényegre térek.
Kezdte felvázolni élete nagy művét minden porcikájában láttatva a büszkeséget, melyet e gondolat kiötlése miatt érzett.
– Van egy tuti ötletem, egy vállalkozás, ilyen még nem volt. Csak egy iroda kell hozzá és némi készpénz. Röviden felvázolom, miről lenne szó.
Nagy elánnal belekezdett egy kusza, alapjaiban halott ötlet szövevényes gondolatmenetébe. Már az első percben éreztem, hogy fogalma sincs, mit is akar valójában. Felépített magában egy mesebeli aranytojást tojó tyúkokból álló baromfiudvart, amiben még ő maga sem tudta ki lesz a kakas és ki a tyúk. Minden esetre ő hisz benne, ezt az átszellemült tekintetéből látom. Nagyokat hallgatva próbálok összefüggéseket keresni a tuti üzlet és az ittlétem között. Nem találok, bárhogy erőltetem szürkeállományomat. Végül, mikor már teljesen elvesztettem a fonalat rákérdeztem a szerepemre. Úgy nézett rám, mintha szellemileg visszamaradott lennék.
– Hát tulajdonképpen az irodád adott általad, az ötlet adott általam, csak a pénzt kellene megbeszélnünk. Na lám csak, semmit nem változtál gondoltam magamban és próbáltam finoman fogalmazni, hogy meg ne sértsem.
– Te engem ez nem igazán érdekel és szerintem, neked is át kellene ezt jobban gondolnod, de ha gondolod, segítek. Van egy másik irodám a belvárosban, ami jelenleg üres, de szívesen kölcsönadom neked a vállalkozásodhoz, természetesen ingyen.
Szinte elégetett az a pillantás, amit megengedett felém. Kínosan éreztem magam, feszengtem a székemen, éreztem, hogy leizzadok és végigszalad gerincemen a hideg veríték. Füleim szinte izzottak a forróságtól. Zavarban voltam.
– Mit gondolsz te rólam? Nem koldulni jöttem én hozzád, na meg az a tízmillió is csak addig kellene, amíg be nem indul az üzlet.
Tízmillió? Egyesek miket feltételeznek rólam? Akaratlanul is elmosolyodtam, de mi tagadás jól esett a feltételezés.
Miközben hallgattam felháborodott, suttogva is kemény szavait, belegondoltam mennyien tartoznak nekem és milyen sokkal. Mennyien „felejtették el”, hogy az elvégzett munkáért fizetség jár. Eszembe jutottak az ígéretek, melyeket köztiszteletben álló urak és hölgyek tettek, ha munkámmal segítem megoldani a mélyen titkolt, súlyos gondjukat. Azok az összegek, amelyek ígérvényként elhagyták ajkukat, szép summát tennének ki, biztosítva ez által jövőmet. Visszatértem gondolataimból és megpróbáltam tapintatos lenni.
– Pénzt sajnos nem tudok kölcsönadni nem állok túl jól anyagilag, de vannak banki kapcsolataim, ha gondolod, összehozlak velük – fogtam komolyra a szót.
– Ugye most viccelsz? – engedte ki fogai közül a szavakat, miközben arcán alig észrevehető felhők gyülekeztek.
Rágyújtott egy cigarettára, hosszan szívta befelé a füstöt, majd szavaival együtt hömpölygött ki belőle az egész áradat, szinte áthatolhatatlan felhőt varázsolva körém.
– Nekem harminc év után eszembe jutsz, eljövök hozzád, elmondom, hogyan élhetnél gondtalanul életed hátralevő részében, bizalmamba fogadlak, te meg azt hazudod, hogy nincs pár forintod erre? Minek nézel te engem, nyeretlen kétévesnek? Tűnj a francba… teee….. teeeee….. szemét!
Szó nélkül felálltam, kifizettem a számlát és eldöntöttem, hogy ezen túl, nem veszem fel a reggeli telefonokat.