Mottó: Minden nőben van valami szép, csak meg kell benne találni és elő kell belőle csalogatni.

A hűvös aulát, ahova irányítottak bennünket, halk nesz és suttogás töltötte be. Első éves informatikus hallgatóként, túl a kötelező adminisztrációs tortúrákon, jegyzetekért álltunk sorba. Emlékszem rengetegen voltunk, sokfélék, sokfelől. Lassú pillantásokkal tapogattam le az arcokat, próbálva kitalálni a mögötte rejtőző embert. A baloldali oszlop mellett egy vörös, fiúsan öltözött lány mélyedt könyvébe, rutinos várakozó benyomását keltve. Megbámultam szeplős kölyökképét, kunkori rendezetlen tincseit, kissé szétálló füleit. Ezt az egész, (jó akarattal sem szépnek nevezhető látványt), orrnyergére lecsúszott aranykeretes szemüvege tette teljessé.
Legközelebb csak a vizsgaidőszak előtt láttam újra, felpakolva könyvekkel és néhány spirálfüzettel. Mivel figyelmes pasi vagyok, előzékenyen kinyitottam előtte a könyvtár lengőajtaját.
– Köszi – mondta hálás mosollyal, fejét kicsit megbillentve.
Ekkor éreztem először, hogy ez a lány több figyelmet érdemel. Szokásomhoz híven már indítottam volna a beszélgetést, de belülről csengettek. Te most nem csajozni szeretnél, mondta egy hang, mielőtt kinyitottam volna a számat. Észrevéve határozatlanságomat és tétovázásomat, huncut mosollyal megkérdezte.
– Bejössz?
– ¬Igeeeen, persze – válaszoltam, kissé dadogva, visszatérve kalandozó gondolataimból. Aznap este tízig beszélgettünk.
A következő napokban szinte csak a köszönés erejéig találkoztunk a vizsgák miatt, amit mi tagadás nehezen viseltem. Hiányzik – fogalmaztam meg magamnak, miközben próbáltam figyelmemet a matekra összpontosítani. Az utolsó vizsgáinkkal pár nappal előbb végeztünk, mint a haverok. Csodálatos volt ez a néhány nap, a reggeli kávétól az esti utolsó cigiig együtt töltöttünk minden percet. Napközben óriásikat sétáltunk és beszélgettünk, éjszaka pedig szenvedélyes ölelkezések után pihentünk meg összebújva, kéz a kézben. Az a tudat számára, hogy együttlétünk minden pillanatában a társamnak tekintettem, igazi hölgyet varázsolt a lompos, kissé szétszórt öltözködésű lányból.
A félév után bulizni indultunk a Kecskeméti utcába, a tankör krémjének törzshelyére. Mikor megérkeztem Gabival, többek arcán furcsa kérdőjelszerű ábrázat rajzolódott ki. Szinte egyforma, a férfiagy számára azonnal olvasható mondat. Hát ezt a lányt hol szedted össze? Az első reakcióm az volt, hogy sarkon fordulok és elviszem innen mielőtt bántanák.  Megelőzött.
– Üljünk oda az ablak mellé – súgta a fülembe.
A társaság először csak az irántam való toleranciából állt vele szóba, de az első pár perc után ez áttevődött felszabadult beszélgetéssé és viccelődéssé. Elfogadták hát mégis. Intelligenciája és gyermeki mosolya mindenkit elvarázsolt, nem kis bosszúságára a körünkben ülő dekoratív Barbie babáknak. Óriási formában volt az egész csapat, be nem állt a szája senkinek. A fiúk egymással vetélkedve foglalták le barátnőmet. Zárásig maradtunk.
Hazafelé Robi keveredett (mint kiderült nem véletlenül) mellém.
– Öregem, ma este átértékeltem a nőkről eddig alkotott véleményemet – mondta úgy, hogy a kezemben tartott kéz tulajdonosa is jól hallja, majd odafordult mosolygó kedvesemhez.
– Hölgyem, engedje meg, hogy ezt tiszteletem jeléül átadjam – állt eléje visszautasíthatatlanul, és felé nyújtotta az étterem vázájából titokban elcsent virágokat.