Felmegy a függöny,
kezdődik a nap.
A maszkkal együtt
felveszem arcomat.
A rosszat, a festett mocskot,
a színpadi koloncot,
a ripacsként játszott életet,
amit a közönség szeret:
az ál mosolyt,
az ál nevet,
az ál erkölcsű emberek
kézszorítását,
az önzetlenség ál-hasonmását,
az ál-gazdagot, „a pénztől duzzadót”,
az álruhás ál-alázatot,
a nagymenőt, a törtetőt,
a látszat-valóság kergetőt.
Így játszom a pergő éveket…
…ha megfelelek, mindenki szeret,
(csupa „pozitív” ál-szerep).
Ál-barátokkal „eszek, iszok”,
hamis önmagammal jól elvagyok.
Megjátszott viselkedésem kedvelik,
hogy elfogadjanak – ez kell nekik –.
Nem szeretem, de mit tegyek?
Ál-haverok, veletek kell mulatnom.
Múlatnom
az ál-röhejemmel töltött perceket,
az elfecsérelt időt, amíg itt leszek.
Kívülről mosolygom a bohócot,
nem szórakoztat és a porondot
összetákolt deszkák fedik,
– a mindenit –, mindjárt szétesik,
kioltva hamis cirkuszom fényeit.