Hová a sietség huszadik század?
Menekülsz? Vajon hova vágtatsz?
Még várhatsz!
Ez a huszonegyedik mocskoskodik.
Valagával hátadra ülve,
vigyorogja képedbe hegedülve,
léted utolsó dallamát. Csak így tovább!
Tovább barátom, tovább!
Barátod ám a halál.
A halál a te barátod.
A halál barátja te vagy:
a végleg behorpadt ócska agy.
Újra pofátlankodik és megfullaszt,
mire elmulaszt, eljuthatsz
hangos utószavaként kiáltott,
vágyott halálod utolsó kapujába.
A mába.
Várj! Ne fuss! Az apa te voltál!
Hiába károgta idegen zsoltár,
jó voltodat,
hogy kihúztad az elrohadt zápfogat,
mégis egyre nőtt a mocsok-térfogat,
a szemét, minden burjánzó darabja
a megérett fanyar aranyalma,
a média sötét hatalma: a jólét fényezett
ál-diadalma.
Elhitte, a barma.
Ne fuss! Az apa te voltál.
Kendőzött kendődben hazudtál, de
tele lett a hazug tál,
és kicsordultak a szagok,
elnyomva a mesterkélt illatot.
Benned bűzlik lépésed minden eleme,
pár emberöltő beléd karcolt jele,
tetovált feneke,
fene gyereke – általad megcsinált egyede –,
elfajzott gén-elegye.
A tespedő, potyázó, gatyázó,
semmihez sem konyító, vállát rándító pusztító,
részegen mázolt remeke.
Hitler és Mengele,
a tudomány fegyvere: a gázkamra, a lépfene,
a hasadóanyag ereje.
Ne törődj vele!
Mit csináljak?! Hát mégis csak el vele!
Jöjjön a huszonegyedik!
Talán ez nem bukik akkorát,
jöjjön hát ez a várva várt…
apjától odacsinált, nagy rakás valóság.
Ne vágjuk fel hát még a tortát!