Péter már este hét óta sétálgatott céltalanul az elnéptelenedett utcákon. Karácsony van, szenteste – gondolta és ez végtelen szomorúsággal töltötte el újra. Mennyire gyűlölte az ünnepeket. Beért a belvárosba, – ha lehet egyáltalán egy ilyen kisvárosban erről beszélni –. Mindenfelé csillogtak a fények a fákon, a házakon és ablakokban, de legjobban a kandeláberekre kötött füzéreket szerette. Homályosan, szinte szétkent tekintettel, futtatta végig szemeit a tündöklő főtéren, majd hunyorogva egyenként számba vette a díszeket. Egyedül volt az lámpákkal. Sehol egy ember. Néptelen volt az egész város, de ezt most nem bánta, hiszen nem tudott volna senkivel se szóba elegyedni. Felnézett egy-egy ablakra, ahonnan a színes izzók jelezték vissza a meghitt estét. Elszégyellte magát, amiért irigyen belesett mások háborítatlan csendjébe. Visszaemlékezett a régi karácsonyokra… Egymás után, jöttek a gondolatai, néhány percre elnyomva a depressziós hangulatát.
Egészen kis kora óta, ezt a napot szerette a legjobban amióta az eszét tudta. A fenyő illatát a csillagszórókat, az angyalhajat, na és a meglepetés ajándékokat. Soha nem kutatott utánuk. Jó volt a fa alatt felfedezni, hogy ismét meghozta a Jézuska mindazt, amit szeretett volna. Később már akadtak ugyan gondjai az ünneppel, pontosabban nem is a karácsonnyal, hanem a kinek mit vegyek feladattal. Utálta a mindig sál, mindig pulcsi megoldásokat. Nem tartotta ezeket méltónak és igazinak, a másik iránt érzett szeretet kinyilvánítására. Véleménye szerint nem valamit kell venni, hanem megtalálni szerettei „Jézuskáját”. Ezek a kiagyalások szinte egész decemberét lefoglalták. Mikor dolgozni kezdett anyagi lehetőségei ugyan szélesebbre tárták számára a beszerzendő meglepetések körét, de továbbra is ragaszkodott az elveihez. Tény, hogy ezek már nem a Petike karácsonyai voltak, hanem a Péteré – foglalta össze röviden.
Aztán jöttek a gyerekek. Itt kicsit elmosolyodott önkéntelenül. Olyan meleg és jóleső érzés fogta el. Minden alkalommal így van ez ilyenkor, ha rájuk gondolok – nyugtázta magában. Lánya már nagy, jövőre gimibe megy. A kislánya – mosolyodott el újra.  Ádámka a kisebbik már hatodikas. Húúú mennyire utálja ezt a „ka” végű megszólítást, de sajnos néha kicsúszik a számon – jutott eszébe. Lassan, észrevétlenül visszakúsztak régi emlékei: az első lakás, a kirándulások, a balatoni együtt-homokozások, téli szánkózások, építkezés és egyebek kavarogtak zűrös összevisszaságban benne. Milyen gyorsan elmúltak ezek az évek – futott át az agyán.
Mikor beköltöztek első lakásukba, szinte azonnal megszületett a lányuk. Nagyon várta. Berendeztek mindent előre, megvették a bababútorokat, ruhácskákat és az ilyenkor szükséges holmit. Otthon először nem merte ölébe venni a törékeny gyermeket, mert félt, hogy baja esik, de aztán ment minden magától. Egy hónapos korától meséket olvasott neki, mintha megértette volna a parányi csöppség. Szeretett neki mesélni. Aztán megszületett a fia. Őt már azonnal a kezébe fogta, sőt ő fürdette meg legelőször. Erre büszke is volt. Rutinból csinált mindent, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna. Akkoriban hatalmas, plafonig érő fenyőket vásárolt, ezzel is kimutatva a számára oly fontos nap jelentőségét. A kicsiknek nagyon tetszett, ahogy csúszhattak-mászhattak alatta – emlékezett vissza a sok évvel ezelőtti képre.
Rendszertelenül ide-oda cikáztak a gondolatai, miközben rótta az utcákat. Néha meg-megállt egy cigi gyújtás erejéig, ilyenkor lopva körülnézett és tompa aggyal belecsodálkozott a semmibe.
Újra rágyújtott egy cigarettára, mélyet szívott belőle és a kesernyés íz visszatérítette a valósághoz.
Délután kettőtől hatig – nyilallt belé ismét a gyűlölt mondat.
Délután kettőtől hatig – ismételgette magában. Annak idején még a válásukkor rendelkezett erről a bíróság, és ő beleegyezett. Belefáradt már a vitákba. Igazából úgy gondolta, hogy ez csak egy formaság, mint annyi minden más ebben a keveredett, bürokráciával agyonvariált világban. Eszébe sem jutott, hogy ezt betartatják vele. Megállapodtak ők erről a feleségével már jó ideje, hogy bármikor elviheti őket. Nem is értette miért kell papírra fektetni ezt a hülyeséget. Aztán tavasszal megváltozott minden. Nem tudta mire vélni ezt a pálfordulást (mint később kiderült, egy válófélben lévő barátnő állt mögötte). Eljött a húsvét, és ő, ahogy eddig minden évben eljött Ádámért, hogy meglocsolják a rokonokat. Nem volt oda ezért a „körbe látogatok mindenkit”-ért, de a fia élvezte. Általában kilenc körül indultak, a nagyinál ebédeltek és kora délután fejezték be a körutat.  Az idei egy rémálommá vált Péter számára. Pontban kilenckor becsengetett a kaputelefonon. Semmi válasz. Várt, majd próbálkozott újra… Sehol senki. Felhívta Ádámot. Az anyja vette fel és mielőtt beleszólhatott volna, már hadarta is, hogy így a bíróság, meg úgy a bíróság… Hidegzuhanyként érte a szóáradat és hirtelen nem tudott vele mit kezdeni. Ettől kezdve nem volt mit tennie, az összes próbálkozása kudarcba fulladt.
És most itt van karácsony…
Szinte fizikai fájdalmat érzett a belülről felszakadó érzésektől. Folytak a könnyei. Csak úgy csendben, mint ahogy az őszi eső szokott, de belül zokogott a lelke és éppen csak a rácsot nem érezte, amivel elzárták tőle a gyermekeit. Nekitámaszkodott egy jókora hirdetőtáblának, mely Boldog Karácsonyt kívánt mindenkinek. Lassan elszívta utolsó cigijét, és tizenegy körül hazament. Meggyújtott egy csillagszórót és sokadszor is végignézte az évek alatt összegyűjtött kedves képeket. Ennyi maradt neki és a hétvégék és huszonhatodika kettőtől hatig…