Szél szekerén vándorolva,
felhő hátán lovagolva,
ugratom a holdparipát,
hegyeken és völgyeken át.
Utazom a szivárványon,
aranyhídon, sólyom-szárnyon,
megmászom a nap sugarát,
átugrom a Niagarát.
Felhágok a csillagokra,
üstökösbe csimpaszkodva,
dalolok a Szaturnusznak,
nekivágok a tejútnak.
Göncöl szekér velem vágtat,
fittyet hányok a világnak,
napsugártól felüdülve
utazgatok, énekelve.
Félútról még visszanézek,
hátam mögött vándorévek,
fájó honvágy támad bennem,
„hazafelé kéne mennem”.
Földanyónak kék ruhája,
kóbor lelkem visszavárja.
Mosolyogva inti nékem:
„itt a helyed e vidéken”.
