Csak álltam a szakadék szélén.
Nem akartam ugrani,
csak álltam a szélén
kíváncsiságom révén,
lenéztem, hogy meglássam
a mélyben micsoda vonzás van.
Önmaguk által mondvacsináltan
feketére festett esetek:
szerelmi csalódás,
nincstelenség,
széttört lelkiismeret
miatt,
hívó ujjával utat mutat,
ölébe várva az öngyilkosokat,
a kábulat.
Akik a pofonoktól esve,
utat keresve, mindhiába,
(nem találva)
menetelnek a halálba.

Sorba állnak, egymás után ugranak,
elmúlt már a tétova pillanat,
nem gondolkodnak mély-e,
az elmúlás tátongó mélye.
Sietnek, utat adva a következőknek,
udvariasan, nehogy megvárassák őket.
Micsoda „hőstett”?

Hátralépek.
Hiába nyújtom a kezem,
mindenki maga dönt.